picitündér

sorry...

Pszinapszis utózönge

Kedves!

Azt mondták, írjak levelet. Talán meglepődsz, hogy éppen Rád esett a választásom, de arra jutottam, hogy Neked még sohasem írtam levelet. Már az elfogadásodig is hosszú és göröngyös út vezetett, de talán most. Most érzem azt, hogy rendben van kettőnk kapcsolata. Sőt. Kicsit talán irigylem is magam, Érted. Érted, ugye? Mint a novellában a négy éves kisfiú, aki azt mondta az anyukájának, hogy olyan szeretne lenni, mint saját maga, aztán csillogó szemekkel gyorsan hozzátette: "De hiszen már olyan vagyok!"

Nos, kicsit ilyenformán érzek már én is. Egészen új ez az érzés, és örömteli. Annyi éven át szajkózták, hogy hogyan várhatnám el, hogy szeressenek mások, amíg nem fogadlak el és nem szeretlek Téged. Ennek az útnak a végére értem. De tudod, még törékeny a Mi kapcsolatunk. Ha teljesen őszinte szeretnék lenni Veled, márpedig ha mindenki mással az vagyok, pont Veled ne lennék... Talán nem leszel nagyon dühös... Kimondom... Nem mindig láttalak szépnek, amikor a tükörben visszanéztél rám.

Tudod, ez annyi mindentől függ reggel. Hiszen ismersz, mennyire hangulatember vagyok. Amikor derűsen ébredek, látom a nagy csillogó szemeidet, a hatalmas szempilláiddal együtt, és látom, hogy ez így jó. Te meg Én egy nagy mosoly vagyunk olyankor a világnak. Ezek a derűs napok olyan kiszámíthatatlanul jönnek ám. Néha egy fél hét is eltelik szomorúsággal, szorongással, fáradt, bágyadt szemekkel. Olyankor jó lenne, ha Valaki azt mondaná, hogy így is szépnek lát... Igen, szégyellem, de sokszor kell az a kicseszett külső megerősítés. Ez az igazság. De igyekszem, jó? A tőlem telhető legteljesebb mértékig.

Már így is kisregényt kapsz, úgyhogy lassan ideje, hogy zárjam soraimat. Még csak most kezdelek ismerni teljes valódban, és meg kell mondjam, örülök, hogy a barátod lehetek. Ha a szemedbe nézek, érzem, hogy érdemes élni. Milyen kár, hogy majd 22 évig nem vettelek igazán figyelembe. Mielőtt elbíznád Magad, inkább elköszönök. Vigyázz Magadra, mintha rám vigyáznál. Hiszen nincs másik pont ugyanolyan személyiség, mint Te vagy.

Szeretettel ölel:

saját magad

Szumma

Nem volna teljességgel igaz, ha azt állítanám, hogy néha nem vetik szét az agyamat olyan gondolatok, amiket szívesen bepötyögnék. Színt vallok. Sosem szerettem volna olyan blogot írni, amiben leírom, hogy hány cukorral ittam ma a kávét (igaz, nem is kávézom), vagy pontról pontra mit csináltam tegnap délelőtt. Tisztelem azokat, akik mindezeket olyan izgalmasan, sajátosan írják le, amin átsugárzik a sajátos stílusuk. Az egyéniségük. Nos, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, én nem tudok így írni.

Éppen ezért, inkább szerettem volna, ha csak az érzelmi kivetülések jellemzik a blogom. Egy-egy magamnak megfogalmazott, felismert gondolat. Vicces vagy éppen meghökkentő történet. Nem hiszem, hogy sikerült ezt így. De innen indult minden. És a szavaktól, amikkel szeretek játszani. Olyankor jó írni. Eszembe jut egy hasonlat, és egyre csak gomolyítom, gömbölygetem, dédelgetem, egy leszek vele. Hiszen belőlem van. Az enyém. Sokszor jutnak eszembe ilyen csacskaságok, de már egy ideje nem írom le őket. Pedig nem hiszem, hogy életem eseményei több betűt érdemelnének, mint ők. Ezért hát inkább marad a csönd.

Így hát legszívesebben megint nyitnék új blogot, korszaknyitásként. Lezárni, és békén hagyni a múltat, de nem tudom, többet írnék-e bele. Úgyhogy ha nem is csicsergek többször, egy picit több pillanatot fogok legalább a képek között megörökíteni. Mert hát ők is belőlem vannak, ugye.

Napi vers

"...ha megharagszol, épp
olyan vagy mint az ú,

mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd."

(Radnóti: Hasonlatok)

Szem tágra nyit: csodálkoz

Azt mondja írja nekem tegnap G: haragszom-e, ha letöröl a partnerlistájáról, úgyse szoktunk beszélgetni - merthogy rendbe teszi, de engem nem akart csak úgy letörölni. (Én már rég megtettem.) Mire kicsilány: "dehogy, köszi, hogy szóltál". Mire ő: "jópofa csaj vagy, megérdemled a szép szavakat."

Aki érti a pasikat, szóljon. Köszi.

Hazudtam.

Nem. Nem vagyok jól.

7_dolog

Az elmúlt időszakot tekintve egyszerre érzem magam nagyon könnyű, de lehetetlen szituációban. Persze, hogy van mit írnom. Velem ne történne semmi? Már csak a szerelmi életemből is lehetne hét pont, azt hiszem, de inkább most csak írok annyit, amennyi kijön. Csak a Te kedvedért, Gia.

Kezdjük George-nál az eseményket. Az úgy volt, hogy november 1-jén éjfélkor szakítottunk Sam-mel, majd aznap(!), munka után drága barátosném elrángatott moziba. Ugye thriller, horror kilőve, akciófilm nem bejövős, hát megkérdeztük a szépmosolyú ifjú úriembert, hogy mit ajánl nekünk. Ő volt George és a Csúf igazság. Abban a szerencsében lehetett részem, hogy vizsgaidőszak elejére összejöttünk, majd mire a tanulásból fellélegezhettem volna, vége is lett. Hihetetlen ez az élet, de komolyan.

Ez igen jó volt egyébként legalább két okból, és igen tré pedig legalább milliónyi okból. A mérleg pozitív oldala, hogy nem voltam depis Sam miatt sem karácsonykor, sem szilveszterkor, sőt. Akkor sem kaptam agyvérzést, mikor kiderült, hogy igen hamar összeszedett egy lányt, aki úgy néz ki mint Miss Röfi. (Semmi női gonoszság, eskü, tényleg úgy néz ki!) Az már kevésbé kellemes része a történetnek, hogy nem kevés hiányzott a fall_in_love-hoz, és néha már nem tudtam eldönteni, hogy konkrétan hova tegyem a bennem felgyülemlett világfájdalmat. Ami nem öl meg, ugye.

Egyébként meg otthagyta a béemét. Mármint Sam.

Ahogy ennek a kis kikacsintásnak a magányból vége lett, lakótársam javaslatára beregisztráltam egy társkereső oldalra (nemröhög). Irtó cikinek éreztem én ezt az egész internetes ismerkedést, de gondoltam üsse kavics. Közben összeszedtem magam, célokat tűztem ki, és egészen helyreálltam. Most tartok ott, hogy 6-7 randim volt, nem találom egyszerűen azt a pasit, akire szükségem volna, de legalább helyére billent az önértékelésem teljesen. Jól vagyok, tényleg.

Nah és ebben a szövegkörnyezetben döntöttem el azt, hogy szeptemberben elkezdem a pszichológiát, levelezőn, mintegy összepasszintva a szakirányommal, ami a PR, marketing lett végül. Marketingpszichológia. Hogy mi lesz belőle, mennyire fogom bírni, az a jövő muzsikája, de jelenleg úgy érzem, hogy készen állok küzdeni érte. Közben pedig, most már ha a fene fenét eszik is, tavasszal nekiugrok a német nyelvvizsgának. Bizonyítanom kell magamnak.

Úgy dióhéjban a két hónapom. Most itt vagyok, tettre készen, nyitottan, egyensúlyban. Valami most kezdődik el. Illetve kezdődött el. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a holnap.

Advent Bécsben

Gyengébb idegzetűek kedvéért jelzem, hogy kifejezetten szentimentális bejegyzés következik! :D

Szóval képzeld azt, hogy a shönbrunn-i kastély előtti kis téren állsz a feldíszített fenyő mellett. Körben nyüzsgés, a fabódékból száll a forraltbor illata. Figyelmes leszel arra, hogy karácsonyi zene szól valahonnan, majd szépen lassan szállingózni kezd a hó. Nem tudsz ellenállni a forrócsokoládénak, amit egy kis alkohollal bolondítanak meg, és miközben kortyolgatod és melengeti az átfagyott kezed, egyszercsak észreveszed, hogy egyre kövérebb pelyhekben hull a hó.
A szíved megtelik élettel és azt kívánod, bárcsak örökké tartana a pillanat. :) Gyerekes rajongással kezdem vizsgálni a rám hulló hópelyheket, hogy vajon ki tudom-e nézni gyönyörű alakzatukat, majd elkóricálok egy bódé felé, ahol különleges fűszerből készült karácsonyfadíszeket árulnak. És akkor, ott, amikor nagyot szippantottam a díszek közé, azt kívántam, bárcsak a kép mellé az illatot is le lehetne fényképezni. És akkor különleges albumokba rendezgethetnénk a boldog-karácsony-illatot, az első-szerelem-bőrének-illatával és az általános-iskolás-tanítőnéni-parfümjével együtt.

Álmodozni még szabad, nem? :)

Az Élet, a Világmindenség, Meg Minden

Amikor egy magyarórán a boldogság hullámvölgyeiről beszéltünk, megütött az a gondolat, hogy talán ott és akkor életem egyik legszebb időszakát élem. És nem tévedtem.
Most úgy érzem, hogy magányosan bolyong a szívem. Belekiált a messzeségbe, visszhangzik, majd elhalkul. Sosem gondoltam arra, milyen lesz, amikor egyszer véget ér. Pedig tudtam, hogy véget fog. Mint azt is, hogy képtelen vagyok a szakításra, de abban bíztam, hogy ő még inkább.
Most itt vagyok a kétszemélyes képregényben, aminek minden kockájából kiradírozták a társat. Nincs Pan, nincs Huba, de még Ubul sem. Csak a helye, csak az üresség.
És hiába lettem nyitottabb, hiába minden erőfeszítés az üres foltok besatírozására, csak átvágom magam. Nem bírom pótolni. Csak megpróbálom megadni az esélyt minden egyes új napnak, hogy életem legszebbike legyen. Hiába. Az üresség néha szűkül, néha kitágul, nyílt sebként lüktet. Kellene egy sebtapasz. Az a speciális, ami nemcsak véd a külvilágból jövő baktériumokkal szemben, hanem a sebet is összehúzza.

Nem egyszerű, kérem...

Nem egyszerű. Amikor 9 óra 17 perckor felébredtem, örömmel konstatáltam, hogy az első órámnak három perc múlva vége. Azt nem mondhatnám, hogy túlságosan lógós természetem volna, de van egy náthakezdeményem, amiből akár még a malackór is kiforrhatja magát, gondolom.

Erre mondja azt Sam, hogy nekem mindig a legrosszabb eshetőség jut eszembe, és hogy fenéért vagyok ennyire pesszimista. Merthogy amikor az anyajegyem is egy kicsit bevarasodott, rögtön azt hittem, hogy rákos leszek, és még folytathatnám. Nem állítom, hogy nem velem van a baj, de mi van, ha tényleg rákos leszek, mi van, ha holnapután elpatkolok a desznyónáthában, vagy halálra rémít a fürdőszoba szellem. Én még nagyon nem szeretnék még meghalni, komolyan.

Igen, én is azt gondolom, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Régen semmitől sem féltem. Minden olyan egyszerű volt. És a tököm kivan a félelemmel, komolyan, mert ennél nincs undorítóbb dolog a világon, ebben biztos vagyok. Úgy szeretnék olyan ember lenni, aki semmitől sem fél, magabiztosan, emelt fővel szeli át a szürke hétköznapok tengerét, és amikor eljut A-ból B-be, megelégedetten megveregeti önmaga vállát. Ez az öregem, így kell ezt csinálni. De majd, ha ekkor rádöbben, hogy senki sem áll mellette, haha.

Valóban, mintha az utóbbi időben nem találnám az örökoptimista énem. Elbújt azt hiszem, valamelyik zugban reszket biztosan ő is. Világ vacogó szívei egyesüljetek. Vagy valami ilyesmi.

1 hónap

Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy életem egyik legrosszabb 30 napján vagyok túl. Kezdődött azzal, hogy a lakással kapcsolatos szerződéskötés, éppen ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban volt, mint a tantárgyfelvétel. Velem egykorúaknak nem kell magyaráznom, hogy eme esemény mekkora stresszel jár, mert a normális helyeket hipp-hopp elfoglalják, nekem pedig a munka miatt is oda kell figyelnem arra, hogy mit, hova teszek.

No de megvolt. Sikerült. Egy mekiben jött létre az aktus, ahová lélekszakadva rohantam egy teljesen ismeretlen környéken. És azóta hányszor rohantam még lélekszakadva! De következzen a lakás, ahol az én szobámban repedt ablaküveg, és dohos szekrény várt, undorító függöny, valamint egy darab égő a plafon közepén. Hősiesen elkezdtük a takarítást, és az hamar világossá vált, hogy itt évtizedek óta nem takarítottak. Az állapotokat inkább nem ecsetelem, elég egy példa, a nappali szőnyege, aminek neki ugrottam az alig teljesítő porszívóval, és centinként haladva úgy két óra alatt végeztem is vele. Na, akkor jöhet a szőnyegtisztító... Ha éreztetek már büdöset... Azt hiszem, a hajléktalan szag keveredett még valami áporodott bűzzel... Úgy éreztem helyben elájulok, úgyhogy a szőnyeg felszedése mellett döntöttünk végül.

Egy hét elteltével kezdtük megszokni a lakást, nekem elindult az iskola. Újra találkozások, szánsájn és hepinessz, egészen addig, míg az egyik lakótársamon apró kiütések nem jelentek meg. Péntekig nem jöttünk rá mi lehet az oka, majd felfedeztük lakütársainkat, a poloskákat, amik vámpírosdit játszanak iccakánként. Hogy miért csak egy hét elteltével? Miért csak az egyik lakótársammal?  Azóta is rejtély.

De aztán kaptam én is. Körülbelül háromszor annyi csípés volt már akkor rajtam, csak a két karomon körülbelül harminc. És akkor hétfőn meginvitáltam az irtójó haverokat, hogy ugyan nézzenek már a minivámpírok körmére, de azóta is úgy alszom, mint valami pillangó bábja... És keveset.

Felüdülést jelentett, amikor legalább Sam-nél aludtam, míg az első esős őszi napon elvesztettem az esernyőt. A felfokozott idegállapotomban lett bolhából elefánt, és akkora hisztéria, hogy azt mondta, ő ezt nem bírja. Egyedül akar lenni, két-három napig ne találkozzunk. Jesszus anyám, mondom, most nagyon gyorsan meg kellene engesztelni, mert komolyan beszél... Valahogy kiengedett, de felért egy restarttal az az este, azt hiszem.

És ekkor azt hittem, hogy már minden megtörtént, ami lehetett. De tévedtem. Pénteken elmentünk moziba, és fél kettő körül érhettünk vissza. Nem zártuk be az ajtót. Reggel a szomszéd ébresztett, mert azt gondolták, hogy valószínűleg a miénk a két táska, amit az ablakuk alatt találtak. Azóta nincs telefonom, Sam-nek fényképezőgépe. De legalább az irataimat meghagyták.

Csak reménykedni tudok, hogy most már minden rendben lesz, bár a munkahelyemen is érzékeltetik, hogy már nem sokáig lesz rám szükség. Én nem értem ezt. Azt hiszem el kellene kezdenem szedni megint a magnéziumot. Kíváncsi vagyok, hogy ilyen rövid idő alatt, mennyi minden mehet még tönkre.

No de, még sose volt úgy, hogy ne lett volna valahogy, nem igaz...?

Nyakig a kakiban

Miután a szégyenérzet kerülgetett, gondoltam éppen itt az ideje, hogy személyessé tegyem a sablonom. Elolvastam anyuha alapozóit, gondolván arra, hogy akkor is elégnek bizonyult, amikor az előző blogomon alakítgattam. Csakhogy. Egyszerűen beletört a bicskám. No de nem fogom feladni, de az erre áldozott egész mai nap teljesen haszontalannak bizonyult a megvalósítás szempontjából.

Egyébként meg a tököm kivan hócipőm teli van a béemés gólyatáborral, ugyanis mikor már tegnap éjfélre totálisan kiborultam, rá egy órára felhívott Béb, hogy éppen éjszakai túrán vannak, már legalább 20 kilométert mentek és még minimum 6 van hátra, úgyhogy bár lefekvéskor akart hívni, ez megint nem fog összejönni. 

És a mai nap fénypontja: a harmadik csaj, aki velünk lakott volna, hipphopp lemondta, úgyhogy most ég a ház a fejünk felett, mert halvány lila gőzünk sincs, hogy mit csináljunk. Szóval szükségem lenne egy kedves, megbízható, nőnemű lakótársra Újpesten. Nincs valakinek valamilyen ismerőse, akinek a féltestvérének az unokatestvérének a kis huga Pesten keres albérletet?

Eldobom az agyam

Tegnap történt ugyanis, hogy szívem csücske elindult a béemés gólyatáborba. Tíz körül beszéltünk, hogy ha Pestre ér, hívjon nyugodtan, ha nem talál valamit, meg jó utat és hasonlók. Fél egykor jött sms, hogy minden ok, a tatai vonaton van, és ettől kezdve délután körülbelül ötször próbáltam hívni, míg végül fél 9-kor írtam egy sms-t, amiben megkérdeztem, hogy él-e még. A pumpa akkor ment fel, amikor erre megcsörgetett, mire megpróbáltam felhívni, majd írt egy három szavas esemest, hogy nem tud hívni. Erre megkérdeztem tőle, hogy egész nap nem volt 5 szabad perce?

Nem volt válasz. Negyed1-kor jött az sms, hogy a tábor, rosszabb mint a katonaság, ne haragudjak, majd hív ha tud. Semmi jó éjt vagy szeretlek, úgyhogy azt gondoltam hogy még mindig van programja (?), vagy mittudomén, és még az éjjel folyamán felhív. Na ebből az lett, hogy reggel 9 előtt felhív, annyira kómás voltam, hogy azt se tudtam, hogy hol vagyok, semmi jó reggelt, semmi hogy vagy kicsim, csak eldarált 3-4 mondatot 1 perc 13 másodperc alatt, és akkor: bocsi szívem, rohannom kell.

Azóta megint semmi. Fél5-kor izentem neki, hogy puszilom, hogy van. A reggeli beszélgetésből annyit fogtam fel, hogy 3 percig fürödhet, meg 5 percig kajálhat, vagy mi. Én ezt nem vágom. Ott van öt-hatszáz gólya, és aaannyira oda figyelnek mindenki minden mozdulatára, hogy egész nap nem tud felhívni?

A legrosszabb az, hogy olvasok néhány korábbi gtb-ra vonatkozó beszámolót, és: karaoke, buli, strand, tatai tó, meg kiskutyafüle, amivel semmi probléma nincs, de hogy nem tud közben felhívni?

Hogyan érjünk haza hajnali 5-re?

1. Lakj a belvárosban, majd sétálj néhány kilométert a Tecsóba, majd vissza. Jó tanács: figyelj oda, hogy tíz perccel előtted menjen el az utolsó busz.

2. Ha közben jól ráéheztél a sajtos stanglira, de éppen egy darab sincs, várj 20-25 percet, és csak utána kérdezd meg, hogy sütnek-e még aznap. Közben még az általános iskolás osztályfőnököddel is lehet, hogy összefutsz.

3. Ha a belvárosba visszafelé sétálva, stanglira éhezve kiderül, hogy már egyik pizzéria sem szállít ki, harapj bele az általad hurcolt 25 db citrom egyikébe, hiszen rosszabb már úgysem lehet. (Vigyázz, mert éhes emberek könnyen máglyára vethetnek, ha a pizzériába érkezésed után, te már 10 perc múlva falatozol, ők pedig fél órája várják, hogy felvegyék tőlük a rendelést.)

4. Amikor éjfélkor végzel a pizzériában, itt az idő, hogy a barátnőddel megnézzetek minimum két lábsztorit, de persze nem muszáj abba a hibába esni, hogy az izgalmasabbat nézitek meg először...

5. Hajnali 4 felé, mikor már igencsak hí' a haza, kísérd el a barátnődet a barátja melóhelyéhez, hiszen a te erőnlétedre is szükség lehet a részeg alakok kipaterolására. De előtte még, ha te is úgy jársz, mint én - rövid nadrág -, vedd fel a barátnőd egy számmal nagyobb farmerét, és öv híján kösd a derekadra a macska pórázát. Ha mindez megvan, vedd le az alufóliát és süsd bátran haza indulhatsz, hiszen 5 felé már remélhetőleg a részegebbje nem tud megtámadni, és lehetőleg anyukád olyan mélyen alszik, hogy nem ordítja fel a házat.

Játék

A jelenleg olvasott könyvem 161. oldalának 5. mondata a következőképpen szól:

"Az a szenvedély, ami arra késztetett, hogy bármit elolvassak, ami csak a kezembe kerül, minden szabadidőmet elvette, és az iskolai órák legnagyobb részét is."(Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet)

Ez a mondat egyébként különösen sokat jelentett nekem, mert eszembe jutatta azt a bizonyos biológia órát, ami Miciamackó észrevette, hogy marhára nem rá figyelek, elvette előlem A könyvet, és óriási dühvel felcsattant, hogy: "Ilyen unalmas az órám?" Mire én: "Neeem, csak ilyen izgalmas a könyv."

Melyik lehetett ez a könyv? :)

Őstehetség

Fóbia

Ma már másodjára kapok sikítófrászt a drágalátos póktársaság jóvoltából, és komolyan mondom, ha még egyet meglátok a szobámban, akkor reszkessen az összes pók összes lába, mert istenemre kiirtom mindet az utolsó szálig. Az egyetlen és egyben kedvenc görög tanárom mondta a főiskolán, hogy ezt az undornak nevezett dolgot jól belénk nevelték, meg hogy ez maga a civilizálódási folyamatnak a része. Szerencsétlen Sam is rögtön frászt kap, amikor meglát egy hernyót. Én nem értem mire jó ez. Jó nagy ijedtség, aztán heves vágjukmindentodaapókhoz roham, és mikor még a 20. csapásnál is él, az összes idegszálam megfeszülésével próbálom kioltani szerencsétlennek az életét. És ma már másodjára! Szóval köszi civilizáció. Én is téged.

Update: Ja, és azt elfelejtettem mondani, hogy az öcsém, meg apu is fél a pókoktól, csakhogy nehogy legyen valaki, aki meggyilkolja helyettem...

Magyarázkod

Tartozom egy vallomással. A nagy eltűnés valahol összeköthető azzal az égbe kiáltott mondattal, hogy ez a nyár márpedig életem egyik legszebb nyara lesz és punktum. Úgy néz ki, hogy Valaki ezt komolyan is vette, mert ez után a kijelentés után tudtam meg, hogy leautókázunk egészen Rómáig, Velencét és Firenzét érintve, majd a kultúra után pihenés a horvát tengerparton... Aki már most a pokolba kíván, annak el sem árulom, hogy a Balatonról pedig most tértem vissza, ahol megtanultam pókerezni, láttam hullócsillagot, kívántam, és Sam meg én elbicikliztünk Keszthelytől Badacsonyig, meg vissza. Közben ittunk bodzaszörpöt citromkarikával és ettünk zsíros kenyeret lilahagymával, na de most már igazán befejezem...

Időközben sokat fejlődtem Márquez bácsi műveiből, a Bánatos kurváim emlékezete után következett a Szerelem a kolera idején, most pedig az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet a habzsolás tárgya.  Legjobb barátnőm okolható mindezért, mondtam is neki, hogy kedves volt tőle, hogy kis kezemet vissza vezette Márquez bácsiéba, aki fogadni mernék, hogy pedofil volt egykoron. Hogy mindezt leírtam, kíváncsi lettem, hogy mikor halt meg a kedves, mire Viki rádöbbentett, hogy szó nincs semmiféle jobb létre szenderülésről, mert még élő személyre kell gondolnom a könyvét olvasva...

Akkor most egy perc néma szégyenkezés következik.

Bucket-list

Ezennel hivatalosan lehúzom a még nem létező bakancslistámról a tengerparton, csillagos ég alatt való szeretkezést.

:)

Röpke lepke

Megvan az utolsó vizsgám eredménye is, Sam leszóbelizett, úgyhogy kezeket a piros gömbre ééééés indul a nyár. :)

Egyébként az utóbbi napok tanulságai:

• Azért jó a nyóckerben lakni, mert mindig lesz aki észreveszi, hogy csinos vagy...
• Geszti Péter jó arc. Mindig is tudtam. 
• Minden vizsgaidőszak véget ér előbb, de inkább utóbb...
• Imádom a Queent. Eszméletlen.
• Ha mosolyogva köszönsz az ellenőrnek a metrónál, nem veszi észre, hogy nincs kitöltve a diákigazolványszám helye...